|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bacsó Péter 2007. június 5.Hosszú betegség után életének 73. évében elhunyt Czikéli László, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. 1961-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, majd a marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött. 1968-tól a nagyváradi Állami Színház, majd 1976-tól 1987-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Ezután Magyarországra távozott, a veszprémi Petőfi Színház művésze lett. Több filmben szerepelt. Sacra Corona – rendező: Koltay Gábor, 2001; Honfoglalás – rendező: Koltay Gábor, 1996; Vigyázók – rendező: Sára Sándor, 1993; Könyörtelen idők – rendező: Sára Sándor, 1992; Iskolakerülők – rendező: Kardos Ferenc, 1989; Soha, sehol, senkinek! – rendező: Téglássy Ferenc, 1988; Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája – rendező: Bacsó Péter, 1988; 80 huszár – rendező: Sára Sándor, 1978; Makra – rendező: Rényi Tamás, 1972; Ítélet – rendező: Kósa Ferenc, 1970./Elhunyt Czikéli László 1934. júl. 31., Bukarest – 2007. jún. 1., Budapest. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./2008. november 19.Bacsó Péter filmrendező, Benkő Samu művészettörténész, Csengery Adrienne operaénekes, Féner Tamás fotóművész, Hankiss Elemér író, szociológus, Molnár Piroska színművész és Vajda György akadémikus vehette át idén a Hazám Díjat. A XXI. Század Társaság elismeréseit a Magyar Tudományos Akadémia székházában adták át november 15-én. Kocsis András Sándor, a társaság elnöke elmondta, a díjat nyolcadik alkalommal adták át, s az eddigi hagyományt követve az idei díjazottakról is interjúkötetet jelentet meg az általa vezetett Kossuth Könyvkiadó. /2008-as Hazám Díjak. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 19./2013. november 28.Kötelékek – kézfogásokTörténetek, történelem Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak. 2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától. Hazám-díjak, szép sorozatban Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.) A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt. Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén. Jékely – PIM – Magyarvalkó Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak. Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet. Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé… Egy „csak” hetvenéves költő A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat. Tanulságos könyvek Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.) Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben. Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel. A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.) Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!) Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez… Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 20.A könyvesember válaszolHa nem itt és most, akkor egy úri kastélyban élne a 19. században. Legértékesebb tulajdona a dédnagyanyja üzenete. Miklós Leventét faggatuk. Ha visszamehetnél a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választanád? Mindenképpen abba a korba, amikor voltak urak. Ha valahol egy szép elegáns kastélyban lakhatnék, az bejönne. Visszamennék a 19. század végére, a boldog békeidők – azt hiszem, ez volt a kornak a neve. Vagy az első világháború utáni időszakban is el tudnám képzelni magam. Mikor és hol voltál életedben a legboldogabb? Az a pillanat, amikor az első lányom született, és két órával később tolókocsival kitolták a feleségemet. Az egy nagyon szép pillanat volt. Őt is nagyon szépnek láttam. Ha létezik halál utáni élet, te miként térnél vissza legszívesebben? Ennek az életnek a folytatásába. Milyen a lelkiállapotod most? Ma voltam fodrásznál, és az nagyon helyrehoz. Járok rendszeresen, háromhetente, a mai nap is picit zűrösebben indult, és most nagyon jól jött, hogy voltam Bordáséknál hajat vágatni. Ahogy végigmennek kicsit az ollóval és a géppel a fejemen, és amikor már érzem ezt a rendet, visszakerülök a vizeimbe. Hol élnél legszívesebben a világon? Szeretnék élni Olaszországban, mert nagyapám olasz volt. És ez foglalkoztat, függetlenül attól, hogy nem ismertem őt, és nincsenek olasz rokonaim, mindenképpen szeretnék egy évet Olaszországban élni. Mi számodra a legértékesebb tulajdonod? Van egy kicsi levél 1904-ből, ami be van keretezve nálunk, amit a dédnagyanyám írt a dédnagyapámnak, amikor ő még csak udvarolt neki, valahogy így szól: a szív nem ott él, ahol van, hanem ott, ahol szeret. Mit tartasz a legmélyebb gyötrelemnek? A megoldatlan emberi viszonyokat, a ki nem beszélt konfliktusokat, amiket nagyon sokáig hordozol magadban. Mi a legkedvesebb elfoglaltságod? A színházba járás. Nagyon sok színházi előadást megnézek Szentgyörgyön, Kolozsváron, Csíkszeredában, Udvarhelyen, Vásárhelyen, Budapesten. Melyik a kedvenc filmed? Amikor a Színház és Filmművészeti Egyetem erdélyi osztályába felvételiztünk, akkor Bacsó Péter ugyanezt a kérdést tette fel vizsgán. Akkor azt mondtam, a Cinema Paradiso. Szeretem azóta is Tornatore filmjét, de most a kedvenc Thomas Vinterberg Születésnap című filmje. 1998-es, de még mindig kedvenc, láttam legalább hatszor. Ki a kedvenc irodalmi, vagy filmbéli hősöd? Az egyik kedvenc hősöm a Laurosz című könyvnek (Jevgenyij Vodolazkin) a főszereplője, akinek az életútja olyan, mint egy nagy gyónás. Illetve a Végtelen-fjord prófétáinak a főhőse, Morten Falckszintén kedvenc hősöm, aki lelkészként az 1700-as évek végén Dániából Grönlandra utazik missziós tevékenységet folytatni. Kik a te valódi hétköznapi hőseid? Nemrég halt meg Vofkori Gyuri bácsi, őt mondhatnám hősnek és példaképnek. Nagyon elismert és okos helytörténész és történelemtanár volt. Az élethez és a munkához való viszonyát tartottam a legszebbnek. Mi az, amit a legjobban sajnálsz a múltadban? Van egy nagyon friss élményem. Februárban tudtam meg, hogy tavaly novemberben elhunyt az osztályfőnököm, aki Kolozsváron élt. Az osztályban én voltam a kedvence, és jó viszonyban is voltunk, de egy éve nem beszéltem vele. Ezt most rettenetesen sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle. Kinek tennéd fel ezeket a kérdéseket? Bordás József fodrásznak. A Proust-kérdőív nevét a francia író, Marcel Proust (1871-1922) után kapta. A kérdéseket nem ő találta ki, csupán az ő válaszai miatt váltak híressé, a feljegyzések szerint ugyanis Proust két különböző időpontban is válaszolt az egyébként több mint harminc kérdésből álló sorozatra. A következőkben interjúalanyaink tetszőlegesen kiválaszthatnak a Proust-kérdőív kérdéseiből tizenegyet, az utolsó, vagyis, hogy kinek passzolnák tovább a kérdőívet, mindenki számára kötelező. Simó Veronika / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
